Saudade

Hát, minek is szépíteni.

Ennél tökéletesebb kifejezés aligha létezhet, ami visszaadná az azóta Tiltott Várossá szomorodó Újlipót iránti érzéseimet, érzéseinket. Habár ez a Nádas-szemelvény tartalmát tekintve némileg rendhagyó (főleg ha melankólikus nosztalgia a cél), V-nek izgi építészeti csemege lehet, és különbenis :)
Olvassátok.
Csók

Adva volt egy hatodik emeleti lakás, egy olyan néhány évvel korábban emelt épületben, amelyet a funkcionalitás és a geometrikus szervezettség elvei alapján terveztek, miként az Újlipótváros más, hasonló építményeit. Ám ha valaki alaposabban szemügyre vette ezeket a házakat, s dolgozott velük vagy éppen bennük élt, akkor észre kellett vennie, hogy az épületek belső arányait nem az individuális szükségletek kötelezően szerény léptéke, nem a korszak új építészetének kollektív puritanizmusra és személyes aszkézisre támaszkodó esztétikája szabja meg, hanem a felettébb igénytelen és kicsinyes tervezők és beruházók nyerészkedési vágya, akik alattomosan és szemérmetlenül kihasználják egy építészeti stílus lehetőségeit.

Valójában a tágasabb környezet üzleti egoizmusa nyomja rá represszív bélyegét a városnegyedre.

Az összeomlásának roppant terhei alatt vergődő, önelégült feudális Magyarország, amint bukott arisztokráciája ásatag szokásait, hagyományait és kimeríthetetlen sértettségét cipelve gazdasági válságból gazdasági válságba vánszorog, s kemény kézzel még azoknak is utána nyúl, akik nem nagyhatalmi ábrándokban vagy nem a magyarság történelmi küldetésében nevezik meg a nemzet boldogulásának egyetlen lehetőségét, akiket mély szociális felelősségérzet tölt el a falusi nyomorultság és a városi nyomor miatt, ám szakmájuk szabályait és követelményeit azért a dzsentri korrupció általánosan elfogadott és mindent átható törvényéhez igazítják.

Ha az ember maga is látszatokra épít, akkor a képmutatástól és a dekoráció imádatától nem olyan egyszerű megszabadulnia.

Átütött az alaprajzokon, a falakon átütött.

Szemzőné minden különösebb magyarázat nélkül értette, hogy Madzar miről beszél és mitől irtózik.

Nem sokkal, de valamivel azért minden alacsonyabb volt a kelleténél, és nem sokkal, de valamivel kevésbé tágas, kevésbé szellős, mint II. kötet 153amit a szerény és kiegyensúlyozott individuális életvitel szempontjából kívánatosnak lehetett volna mondani. Megint utcasorok épültek fel úgy, hogy az épületeken nem süthetett át a nap. Építészeti igényesség híján merevség és kényszeredettség lett az átlátható geometriából. Üres stílus. Az anyagok és a szerelvények nem voltak megbízható minőségűek. A szerkezetről könnyedén leválasztható volt a mutatósnak szánt, de lényegében silány burkolat. Madzarnak már az első alkalommal az volt a határozott benyomása az üres lakásban, hogy a padlón nem két lábon áll, hanem lebeg. Valami nem stimmelt a szerkezettel. Mintha az első világháború barakk-építészete szólna vissza így, a legtöbb újlipótvárosi épületnek volt némi hevenyészett jellege. A kézműves munka személyessége és érzékiségének elemi öröme hiányzott. Akárha szimbolikus nyelvén azt mondaná csaknem minden épületelem, igaz, béke van, hátunk mögött a vesztes háború, ám az ipar nem állt talpra még, hiszen elmaradt a modernizációja, s ezért mi bizony silány dolgokat termelünk.

Túl vékonyak voltak a födémek és a közfalak. Még a nagyvonalúbban tájolt vagy jobban megépített lakásokba sem volt kellemes belépni, mert túl szűkre sikeredtek a lépcsőházak, a bejáratok, s volt ugyan hová kilépni a lakásokból, ám hiába a sok erkély és loggia, ha egyszer a zsúfoltságtól úgy hatottak, mint a galambdúcok.

Túl közel volt az utca túlsó oldala.

Akárha homlokzataikkal sem tudták volna ezek az épületek kitárni magukat arra a külső világra, amelyben megnyomorított bensejükkel álltak. Nem teremtettek maguknak elég teret, hogy bárhonnan magukra lássanak, s ezért nem is láthatták, hogy nincsenek tekintettel egymásra.

Mást akartak megmutatni, mint amit reálisan megvalósítottak.

Nem volt levegőjük.

Imitálták a kitártságukat vagy leplezték a bezártságukat.

Madzar Alajos néhány óra múltán azon vette észre magát az üres hatodik emeleti lakásban, hogy nincsen olyan közfal, nincsen olyan ajII. kötet 154tó vagy nincsen ablak, amelyet ne kéne elmozdítania a tekintetével. Szemzőné mindezzel szemben azt állította, hogy a historikus adottságokat ugyan nem változtathatja meg, de olykor egyetlen műfogás elegendő, hogy a működés belső feltételei megváltozzanak, s ezek a változások aztán erősen visszahatnak a környezetre, legalábbis elvileg.

Madzar a praktikus elképzelés hallatán mindenesetre azt kérdezte önmagától, vajon létezik-e ilyen jellegű építészeti műfogás.

Az értelmüket veszített világítótestek közül csupán egyetlen világított éjszaka.

A tágas hallban pedig nem állt más, mint egy nyitott, éjfekete hangversenyzongora.

Oly meggondolatlanul állt a helyén, ahogy a szállítómunkások több mint egy évtizede letették.

A háborús pusztítás olyan nyomokat hagyott, amelyeket ma már senki nem értelmezett, és az elvégzendő művelethez sem keresett többé senki műfogást.

Mint aki lopni fog, a jó meleg pléd keresésére induló Gyöngyvér elsietett a zongora mellett. Ehhez a zongoraszéket mindenesetre meg kellett kerülnie. Ismét ki kellett volna hívni a zongoraszállítókat, hogy gördíthető lábai alá helyezett papucsaiból kiemeljék a zongorát, s legalább egy kicsit odább tegyék. Szemzőné tervezte is, hogy kihívja őket, de soha nem jutott odáig, hogy felvegye a telefont.

Az utcáról sárga, a szemközti tetőkről kékes fény szivárgott, Gyöngyvér pedig úgy lépett vissza most a zongorához, miként az alvajáró, aki előtt jelenés lebeg.

Valójában nem lát mást, s minden más szándékot és veszélyt elfelejt.

Egészségesen sötétre barnult mezítelen teste, talpának visszafogott, csupasz csattogása volt a valóságos jelenés e környezetben.

Mintha nem látnák egymást.

Sem a hiányzó tárgyakról, sem a ház vagy a városnegyed történetéről nem tudhatott, s alig is tudott valamit. Arról a januári éjszakáról, amikor Madzar saját készítésű bútorait a nyilasok kihajigálták az ablaII. kötet 155kon és minden vízcsapot megnyitottak, Szemzőné mondott ugyan néhány szót, de sokat nem tudott. Kitapogatta a régi zongoraszéket és leült. Az idegen lakás, az idegen ház, az egész idegen város históriától sűrű csöndje mégis rászakadt."

(Nádas Péter: Párhuzamos történetek II.)